5 éves évfordulóján a sokat emlegetett népszavazásnak, néhány gondolat:

Először is amire kevesen emlékeznek ekkora  idő távlatból: A népszavazás végeredménye pozitív volt. Csupán nem ment el elegendő ember szavazni.

Abban az időben meglehetősen sokat jártam Romániában.

Amikor az ottaniak szembesültek a ténnyel - ahogy ők mondták nem kellettünk nektek! Nem az elszalasztott lehetőség miatti keserűség volt a hangjukban. Talán mindenkivel megesett gyermekkorában, amikor a nagyobb gyerekek nem vették be játszani. A kirekesztettség fájó és semmivel össze nem hasonlítható érzése. Nem azért nem vették be a szűk körbe, mert nem lett volna hely még egy főnek, hanem azért mert ezzel  is ki tudták fejezni önmaguk és a vélt nézőközönségük számára önön túlértékelt identitásukat. Az akkor 10 éves kisfiammal beszélgettem a szavazás előtt.

Megrendítő volt az egy mondatban összefoglalt álláspontja.

Ők is magyarok nem?

Nos igen. Magam budapesti lévén némi megnyugvással és elégtétellel konstatáltam, hogy a fővárosiak igennel szavaztak a referendumon. Akik jelentősebb részben elutasították az állampolgárság megadását, azok a határ mentén élők közül kerültek ki. Pont azok, akik ha a vonalat kicsit arrébb húzzák meg jelen pillanatban is a túloldalon lennének. Azok az emberek szavaztak nemmel, akik talán évtizedek óta abból éltek, hogy napi rendszerességgel jártak át ezért, azért. Éppen mi volt a trendi.

Hozni vagy vinni valamit.

Akik éppen a területi közelség okán nap, mint nap érezhették a végre valakinél több vagyok, kellemesen melengető érzését.

Persze lehet csak a munkájukat féltették,. mert az önálló gondolatokra ritkábban hagyatkozó ember általában a kiválasztott vezetői iránymutatásaira tekint. Márpedig volt nekünk abban az időben egy miniszterelnökünk, aki óva intette a lakosságot az elhamarkodott döntéstől. Mert mi lenne, ugye ha a rengeteg "új" Magyar elárasztaná szegény hazánkat. Abba nyilvánvalóan belerokkannánk. Akkor tájban még persze senki sem hallott az öszödi beszédről és sokan úgy gondoltak talán némi létjogosultsága lehet annak, amit a gyorsan ámde annál felületesebben emelkedő miniszterelnökünk mondott. Ez a módszer az oszd meg és uralkodj alapelve, már nagyon sok emberöltő óta sikeres és döbbenetesen hatásos része a demagóg politikai eszköztárnak. Oldaltól és berendezkedéstől függetlenül.

Nos hát a szavazás lecsengett. Utána pár évig nem csak akkor hangoztattam a határ átlépéskor budapesti mivoltomat, ha azt kellett alátámasztanom, hogy nem környékbeli csempész vagyok, hanem turista. Általában ha szóba került a szavazás, akkor is megemlítettem, enyhe igazolásképpen a szavazás okán. Márpedig elég gyakran szóba került.

Magam sok éven keresztül annyit tudtam Romániáról, amit hallani lehetett. És tudtam, hogy ott Magyarok is élnek. Amikor a vállalatomnál ottani munkások dolgoztak, jól-rosszul, mindig a románokként említettük őket. Holott magyarul beszéltek, ugyanúgy mint mi.

Azóta megtanultam, hogy a Magyar ember nem attól válik magyarrá, hogy a világ melyik részére sodorta el a sorsa. Sokkal inkább megismerszik arról, mit érez, hogyan néz a Duna partra, ott csillog-e a könny a szemében a Parlament előtt.

Én magam, síró embert éjfélkor, miközben a Himnusz hangjai szóltak, csak Romániában láttam. Ott ahol kétszer ünneplik az újévet is az egyórás időeltolódás okán. Szóval most már nem nevezem a Romániában élő Magyarokat románnak. Sem a szlovákiait szlováknak.

Magam számára mentség lehet a különös elszigeteltségem, ami okán valamikor másként gondolkodtam. De a határ mentén élők szavazással kapcsolatos hozzáállását maximum az ősmagyar beidegződéssel magyarázhatom. Azzal a lehetetlen és tehetetlen szemléletmóddal, ami annyira megkülönböztet minket másoktól. A Magyar ember valamiért soha nem az egységben látta az erőt, hanem inkább a saját belső konfliktusaiban. Nem az összefogásban, hanem a széthúzásban. Ennek a példája volt az akkori népszavazás is. Persze kellett hozzá egy akkori politikai iránymutató „prominens” személyiség is… akit lassan az óta elsodort az idő.

Mr. Morci